35 éves vagyok, fiatalabb koromban sokat kosaraztam. Jónéhány éve már csak rendszeresen futok, úszom, néha bicajozom és görsízem. Édesapám elkezdett barátaval kosarazni nemrég, ezért én is kedvet kaptam. Barátom NBII-es csapata mindig fogad amatőröket is az edzésükre, akik azért eltalálják a gyűrűt, az egész csapatot jól ismerem, kaptam a telefont, hogy várnak! Irány a cipőbolt, majd a kosárpálya. A palánk, a terem szaga, az adrenalin, hogy játszhatom, persze a bemelegítési procedúrát is lerövidítette, meg - gondoltam - amúgy is edzésben vagyok ezért majd bemelegedem játék közben.

Jól ment a dobás, meglepően jól, nem felejtettem sokat, kondiban is jól bírtam, hisz rendszeresen mozgok. A kezdeti dobálás után az első feladat egy dobóverseny volt. Dobás, lepattanóért futás, dobás. Úgy a 20. körnél (15 perc) lehettem, amikor a labda eldobása után dinamikusan a palánk felé indultam...

Egy rúgást éreztem a sakamnál, vagy azt, hogy valaki rádobja a labdát a sarkamra. Hülye vicc gondoltam abban a pillanatban és ezzel együtt el is estem. Dühösen néztem hátra ki rúgott belém, de senki nem állt ott, a távolabb lévő csapattagok értetlenül néztek rám. Azonnal tudtam, hogy számomra vége a játéknak és azt is tudtam, hogy az achillesem szakadt el, mert korábban valaki mesélte, hogy az ilyen érzés. Nem próbálkoztam a rálépéssel. Gólyavisziben levittek a pályáról, levettem a (vadiúj) cipőmet. Nem volt bedagadva, és csak egy kicsit fájt. Tudtam, hogy orvoshoz kell menni, risztottam apámat, jöjjenek. Feleség felhív (nem örült, már reggel megmondta, hogy bajt érez a levegőben). Féllábon elugráltam az öltözőig, igyekeztem lemosdani, felöltözni.

Apám megjött és a Fiumei útra mentünk a balesetire. Felültttek a gurulós ágyra és nemsokára már az idős, ősz doki rendelőjében voltam. Hasra fektetett, megmozgatta a lábam, kérdezte fáj-e. Nem fájt, gondoltam, lehet nincs is baj. Ezután a következő párbeszédre került sor, mely az első végleges fel- és elismerése volt annak, mi vár rám:

- Hát maga ezt elszaggatta...

- Mit?

- Hogyhogy mit? Az achillesét.

- (csendes hosszú sóhaj) - és akkor most mi lesz?

- Ezt még frissiben megvarrjuk, nővér írja, bal lábon achilles szakadás, kórházi felvételre javaslom, műtét... (stbstb)

- És akkor ma nem mehetek haza????

- Nemcsak ma, még legalább 6-8 napig nem. (megjegyzem végül csak 2 lett!)

Mi is történt a kosárpályán pontosan? Ez:

Elvittek, vért vettek, karperecet kaptam, röntgen, ultrahang. Begipszelték a lábam enyhe spiccbe (felső gipsszel), majd sok-sok várakozás után a műtéti előkészítő kórterembe toltak, ahol pucéra kellett vetkőzni (apámnak egy zacskóban adták át a ruháimat...klassz volt neki), infúziót kaptam, majd kiküldtek mindenkit és becsukódott az ajtó és lekapcsolták a villanyt.

Bár tudtam, hogy az achilles szakadás szinte mindennapi sérülés itt, a helyzet abszurditása, megmagyarázhatatlansága, spontaneitása, a közelgő műtét ismeretlensége (sosem voltam kórházban, így nem is műtöttek soha), az infúzió miatt lecsökkent apró ágyi mozgásterem tovább szűkülése, tehetetlenség érzése eluralkodott rajtam. A feleségemet, a lányomat akartam látni és felébredni ebből a rémálomból. De aztán felnéztem az égre és lassan-lassan megnyugodtam. A csendes, csillagos budapesti égbolt nyugtatott mag, az éjszaka, ami itt is ugyanolyan megnyugtató volt mint a teraszon ülve, a margitszigeten, a dunaparton borozva. Nem tudtam még elfogadni ami történt, a világ legnagyobb igazságtalanságának gondoltam, de tudtam, az ellenállás felesleges.